HONNAN? MIÉRT? HOVA?

– Mire??? Az örökkévalóságra? Ugye csak viccelsz velem? – kérdezhetné az olvasó. Hogyan lehetne felkészülni valamire, ami nincs? – Talán te is úgy gondolod, hogy nincs örökkévalóság, hanem csak az, ami körülvesz bennünket, amit érzékelünk, amit itt megélünk, de nincs olyan, hogy örökkévalóság, vagyis egyszer élünk. Mit gondolsz, mi van a halál után? Semmi! Megsemmisülünk, mondod. Igen, valóban, a testünk elporlad, de mi lesz a lelkünkkel, hiszen az nem anyag, ami felbomoljon és elmúljon? Nem tudom, talán az is megsemmisül, vagy valahol mégis csak élni fog valamilyen formában.

Nos, tegyük fel hogy nincs örökkévalóság. Tegyük fel, hogy csak az van, amit itt megélünk, miután pedig meghalunk, megszűnünk létezni. Hogy hangzik ez? Félelmetes, nem? Te, aki most létezel, te, aki most élsz, gondolkodsz, akinek vágyai, elképzelései vannak, a halálod pillanatában megszűnsz létezni. Te, aki egy külön személyiség vagy és voltál, akinek sajátos hangod, sajátos hajszíned, sajátos ízlésed van, egyszercsak nem leszel többé. Nem szörnyű ebbe belegondolni? Nagy Izidor élt 85 évet, és ma megszűnt létezni, legfeljebb az elmékeinkben él, de ő maga már nincs. Ugye, milyen keményen hangzik? Pedig, ha nincs örökkévalóság és a lélek nem él a fizikai halál után, akkor mindenki megszűnik létezni.

Ez azonban újabb kérdést vet fel. Ha halálunkkal egyidőben megszűnik a létünk, akkor miért élünk egyáltalán? Milyen értelme van mindennek, ha egyszer elveszítjük? Miért vagyunk, vagy miért hozott létre valaki bennünket, ha aztán nemlétezésre vagyunk ítélve? Egyáltalán miért kell meghalnunk és miért kell megsemmisülnünk, ha csakugyan ez a helyzet? Ezek mind olyan kérdések, amelyek elevenünkbe hasítanak, ha szánunk rá időt, hogy elgondolkodjunk rajtuk; ezekre egyetlenegy kielégítő és ésszerű válasz létezik, melyet az örökkévaló Istennél kell keresnünk.

Két dologban általában minden ember egyetért. Az egyik az, hogy létezik egy univerzum, a másik pedig az, hogy ennek volt egy kezdete, vagyis nem örök. Ahol a vélemények elválnak egymástól, az a kezdetnek hogyanját érinti. Abban senki nem hihet komolyan, hogy a semmiből jött létre minden, de abban sem, hogy az univerzum létrehozta önmagát; mint ahogyan az is ellene szól a józan észnek, hogy a személytelen anyag a véletlennel karöltve – megjegyzem: a véletlen nem valami vagy valaki, ami vagy aki dönteni vagy tenni tud valamit, a véletlen csak egy fogalom – az időt is segítségül híva létrehozta mindazt, ami létezik, a személyes (értelemmel, akarattal, érzelmekkel, lelkiismerettel bíró) embert beleértve. Mindezt felvázolva, a keresztyének arra a logikus és ésszerű álláspontra helyezkednek, hogy minden fennálló dologért egy önmagában és öröktől fogva élő személyes Isten lehet csak felelős. Csak egy léttel bíró (létét senkitől, semmitől nem származtató) mindenható, bölcs és jó Isten tudta mindazt megteremteni, ami ma létezik. Tehát minden létezés forrása a „VAGYOK”, vagyis a nagy és örök Létező.

Ha pedig ez így van – és nem lehet másképpen –, akkor van örökkévalóság, mivel Isten örökkévaló lény, visszatekintve és előretekintve egyaránt, az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette, ami többek között azt is jelenti, hogy egy halhatatlan, vagyis örökkévaló lelket adott neki, amely lélek ugyanúgy nem semmisülhet meg, ahogyan Isten maga sem.

Vonalvezetésem tehát egyszerű: ahhoz, hogy ma létezzen valami, valamikor léteznie kellett Valakinek, aki mindig létezett, akkor is, amikor még nem volt amikor, vagyis nem volt idő (lévén Ő az idő megteremtője is). Ennek az örökkévaló, vagyis teremtetlen lénynek köszönhetjük a létünket. Ha pedig Ő minket az Ő képére és hasonlatosságára teremtett, morbid és nevetséges elképzelés volna az, hogy megsemmisítsen bennünket. Ha nincs Isten (ami képtelenség és ellentétben van az ésszerű gondolkodással), nincs miért reménykednünk az élet kontinuitásában. Ha azonban Isten létezik és minket az Ő képére alkotott, mi is létezni fogunk örökké, ahogyan Ő is. Ha az örökkévaló Isten létezik, nem lehet a fizikai halálé az utolsó szó, mert értelmetlen lenne.

A legképzettebb teológus, aki valaha élt és tanított a földön, ugyanezeket gondolta és tanította. Nem élt ember a földön, aki jobban értett volna ezekhez a dolgokhoz, illetve aki bölcsebb és hitelesebb tanító lett volna, mint Ő. Ő pedig hitt az örökkévalóságban és tanított is róla. Például amikor az utolsó ítéletről beszélt, azt mondta, hogy majd a jobb keze felől állítottak öröklik Isten országát, a bal keze felől állók pedig az örök tűzre mennek. A tanítása végén így foglalja ezt össze: „És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre; az igazak pedig az örök életre” (Mt 25,46). Amikor pedig tanítványaitól búcsúzott, azzal nyugtatta őket, hogy Ő hazamegy az Atyjához, de nekik is lesz helyük ott, és magához fogja venni őket is, hogy ők is ott legyenek. Ha valóban Krisztus – mert Róla van szó – volt a legnagyobb és leghitelesebb teológus, nem hagyta volna tanítványait hamis nyugalomban, és nem vezette volna félre őket. Ha pedig valakinek hihetünk, akkor Neki. Ő pedig sokat beszélt a mennyről és sokat beszélt a pokolról (ez utóbbiról többet, mint az előbbiről), amelyek az örökkévaló lét helyei. Egyik az üdvözülteké, a másik pedig az elkárhozottaké. Az egyikben ott vannak a szent angyalok is, a másik helyen ott lesznek a bukott angyalok, és maga a Sátán is.

Van tehát örökkévalóság, mert ezt igazolja a józan ész, az örökkévaló Isten létezése, és a világ legképzettebb teológusa is. Az nem segít rajtad, ha nem hiszel benne. Ezzel ugyanis sem Istent, sem az örökkévalóságot nem tudod nemlétezővé tenni. Ha hiszed, ha nem hiszed, Isten létezik, mert ezt követeli meg a logikus gondolkodás és ezt bizonyítják érzékszerveink is, illetve örökkévalóság is létezik, mert az örökkévaló Isten létezéséből ez is logikusan következik.

A kérdés tehát nem az, hogy van-e létezés a halál után, hanem az, hogy fel vagy-e készülve arra vagy sem? Tudom, talán megnyugtatóbbnak tűnne az, ha nem lenne, és megsemmisülnél, az örökkévaló gyötrelemnél valóban megnyugtatóbb lenne, de önmagában a megsemmisülés nem pozitív üzenet, valljuk be. Ami azonban igazán megnyugtató, nemcsak hogy nem kell megszűnnöd, hanem élhetsz örökké Isten, az angyalok és az üdvözült lelkek társaságában. Töltheteted az örökkévalóságot egy olyan helyen, amelyhez nincs földön fogható, amelyet nem tudsz elképzelni. Ehhez viszont számodra az élet Krisztus kell, hogy legyen, ahogyan Pál apostolnak is Ő volt az élet. Krisztus kell, hogy legyen a te Szabadítód, a te Tanítód, a te Urad és Királyod, akit követsz ebben a földi életben.

„Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta” (Jn 3,36). Ennek az igének az első része nagyon pozitív, de a második része annál lehangolóbb. Mi lenne, ha rád az első és nem a második része volna érvényes? Megmenekülnél az örök haláltól, Isten örökké tartó ítéletétől, büntetésétől. Elkerülnéd azt a helyet, ahová, ha belépsz, felhagyhatsz minden reménnyel, nem kell ott maradnod és ott szenvedned örökre mindenféle fájdalomcsillapító nélkül.

Gondold tehát meg és készülj az örökkévalóságra! Ha létezel, örökké létezni fogsz, létezésedet nem tudod befejezni és az sem fogja megszüntetni, akinek köszönheted azt. Ha öngyilkos leszel, csak fizikai életedet zárod le, de te létezni fogsz azután is, örökké, mert az örökkévaló Isten teremtménye vagy, aki az Ő képére teremtett téged. Bárcsak létezésed ne örökkévaló fájdalmat, hanem örökkétartó örömet jelentene majd neked!